Van egy ősi magyar bölcsesség, amit mindenki hallott legalább egyszer életében, többnyire akkor, amikor már túl késő volt:
„Ne nézz a pohár fenekére!”
De miért ne? Talán van ott valami titok? Egy üzenet? Egy újabb adag bor? Nem. Ott általában csak az a szomorú pillanat vár, amikor rájössz: vége. A pohár üres, az este hosszú, és a tánctéren már csak a takarítónő mozog ritmusra.
A pohárfenék filozófiája
Aki a pohár fenekére néz, az valójában az élet értelmét keresi – csak kicsit eltévedt a módszerben. Ott ugyanis nem megvilágosodás vár, hanem az a fajta sötétség, ami másnap reggel fejfájásként materializálódik.
Pedig a pohárban az első korty a csoda. A második még öröm. A harmadik már bátorság. A negyedik – nos, az már filozófia. Onnantól kezdve mindenki bölccsé válik, és megmagyarázza, hogy „én nem is vagyok részeg, csak mélyen gondolkodom.”
Társasági alaptézis: mindig van egy, aki nem érti a mértéket
Az emberi evolúció csúcsa nem az, hogy képesek vagyunk beszélni – hanem az, hogy van, aki még az ötödik kör után is tudja, hogy hol van a határ. A többiek már csak sejtik, hogy valahol ott, a pohár alján lapulhatott.
Mindig van egy, aki megfogadja, hogy „ma csak egyet iszom”. Aztán másnap reggel megpróbálja logikusan megmagyarázni, hogyan lett abból az „egyből” egy teljes est. A matematika szerint ez lehetetlen, de a gyakorlatban mégis minden hétvégén megtörténik.
Másnap – az őszinteség napja
Másnaposságkor az ember rádöbben, milyen szép is a víz. Olyankor megfogadjuk, hogy „soha többé” – ami, mint tudjuk, nagyjából annyit ér, mint egy választási ígéret. Aztán jön a péntek, és a pohár újra megtelik, mert „csak egyet, tényleg”.
Konklúzió, avagy a pohár igazi üzenete
Ne nézzen a pohár fenekére. Nem azért, mert tilos, hanem mert ott már semmi újat nem talál. A boldogság nem az utolsó kortyban van, hanem az elsőben.
És ha már mindenáron nézni akar valamit – nézzen inkább a másik szemébe. Ott legalább visszanéz valaki.
Kép forrása: Open AI Dall-E (AI-generált kép)
